Kb úgy viselkedtünk, mint a gyerekek, akiket beengednek a játszótérre. Még akkor is, ha konkrétan a pármillió euro-s játékokkal, azaz a Forma-1-es autókkal természetesen nem engedtek játszani. De azért nagyon-nagyon jó volt megtapasztalni ezt a légkört. Pláne, ha egy kvázi nagyon komoly tét nélküli, inkább csak felkészülési szempontból fontos edzésen ilyen a hangulat, akkor el tudom képzelni, milyen lehet egy vasárnap délután, amikor a tribünig érzed az istállókból kiáradó adrenalin szagát (továbbra is fenntartom, hogy a biológiatudásom szerény, ezért számomra az adrenalinnak most lesz szaga...:)).
A belépőjegy a teljesen normálisnak mondható 10 euros összegbe fájt, a belépés után elindultunk megkerülni a pályát, hogy minnél jobb helyet találjunk. Közben minden egyes autó hangjára természetesen azonnal a kerítéshez rohantunk, 4-5 percig nyálcsorgatva bámultuk az elsuhanó karbonszálas csodákat, melyek néhol vonyítva produkálták a tizenxezres fordulatszámot, majd megint kicsit továbbmentünk, abban a hitben, hogy a pálya körbeér (mondjuk hülyén nézne ki, ha nem így lenne), tehát előbb-utóbb nekünk is el kell jutni a célegyenesig... Először a pálya kb egyharmadánál állta utunkat egy security-s autó, mondván, hogy eddig és ne tovább. A probléma csak ott volt, hogy a pályát megkerülő szervízút a domb tetején vezetett. Tehát szépen kényelmesen visszasétáltunk hat és fél métert, ahol lementünk a lépcsőn a pálya kerítése mellé, majd ott folytattuk az utat. Természetesen perceken belül kb ezer ember követett minket, úgyhogy a security-s feladta, bevágódott a kocsijába, és előre menekült, a következő pontig, ahol útját tudta állni a tömegnek: egy elzárható fémkapuig, nagyjából a pálya kétharmadánál. Nagyjából egyszerre értünk oda vele, szóval láttuk, amint kaján vigyor közepette átment a kapun, behúzta maga mögött és még egy lakatot is rányomott, biztos, ami biztos. 10 perc múlva a mi arcunkon volt a kaján vigyor: a kapu melletti szögesdrót kerítés kifeszítése alig tartott tovább pár percnél, mi meg szépen baktattunk tovább a pálya mellett. :) Közben a libanoni sráccal azt beszéltük, hogy na, most már mindketten teljesen otthon érezzük magunkat, ez a kerítés-kifeszítéses történet mindkettőnk országában tipikus jelenség lenne. Az angolok némelyike meg úgy sem merte bevállalni a "tiltott zónába" való belógást, hogy addigra már több tucat ember bent járt a dzsindzsásban és még mindig nem hallottunk lövéseket dördülni, vagy aknákat robbani. Nem, ő inkább visszabaktatott fél órát, amerre jött. Ilyenkor baromira nem értem, hogyan lehetett ez a nemzet egykor a világ ura...:P
Végül igencsak megérte a kis kaland, sikerült a hagyományos jeggyel a VIP-tribünön kikötni: a leleményes magyarnak akkor is a VIP-be szól a jegye, ha a legolcsóbbat vette meg. Miután kellően homárszínűre égett a pofám, és a napszemüveg is rásült a képemre, összesen négy óra nyálcsorgatás, és két beszakadt dobhártya után délután fél ötkor jöttünk el a pályáról. A kocsi hőmérője 23 fokot mutatott, szerintem a célegyenes betonteknőjében ennél simán 4-5 fokkal több volt még. Február 12-én enyhén kéjes érzéssel nyomtam meg az A/C-gombot...:)
Képek:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.